Mezőfalvi 
Ádám 5.a osztályos tanuló a dobogó harmadik fokára lépett a Jókai Klub által meghirdetett meseíró pályázat díjkiosztóján. A díját Tóth Krisztina költőtől vehette át, illetve a díjátadón különböző programokon vett részt. Gratulálunk! Ádám meséjét a cikkben elolvashatják.
A mutáns százlábú
Sanyi, a százlábú lent lakott a metróban. Jani mellett, ő volt a szomszédja. Sőt, a legjobb barátja volt, már három éves koruk óta.
Mindig azt játszották, hogy Sanyi, akinek szép nagy szeme volt, megkereste Janit bújócska közben. Egyik ilyen bújócska közben, amikor Sanyi éppen Janit kereste, teljesen elsötétedett a metróállomás. De szerencsére Sanyi az óriásszemével még látott, mert ezek a hatalmas szemek világítani is tudtak. Jani kifundálta, hogy megnehezíti Sanyi dolgát, és hogy még nesztelenebbül tudjon osonni, levette a csizmáit. Remekül elbújt Sanyi elől, hosszú órák teltek el, mire Sanyi megtalálta Janit.
Annyira jól mulattak a sötét bújócskázás közben, hogy később már csak éjjel akartak játszani. Sokkal jobban szórakoztak ilyenkor, egy idő után már csak a sötétben szerveztek bújócska bulikat. Híre ment ennek a szuper játéknak a százlábú gyerekek körében. Egyre többen csatlakoztak a csapathoz, és az „ipiapacs százlábú” szabály rendszerét is kifejlesztették.
Idővel a százlábúak teljesen rászoktak a nappali alvásra, és éjjel bújtak elő társadalmi életet élni. Igen ám, de a hatalmas iramú játékban minden százlábú lábacska alaposan beleizzadt, így ki kellett találni valamit a gumicsizmák tárolására, mert nem akarták magukkal vinni a megizzadt csizmákat kuckójukba.
Tehát a százlábúak életmódját Sanyi a világító szemű mutáns, és barátja Jani örökre megváltoztatták. Nappal, ahogy mondtam, elvonulnak szunyókálni a kuckójukba. Ilyenkor a százlábú gyerekek leveszik a gumicsizmát, és az egyszerűség kedvéért beteszik a metróba. Azon a szakaszon, ahol a metrószerelvény behajlik a kanyaroknál, mindig le van téve egynéhány ilyen százlábú-lábbeli. A szerelvény közepén találhatóak többnyire. Én legutóbb, amikor a metróval utaztam, huszonnégy csizmácskát számoltam meg, ami azt jelenti, hogy annak a százlábú-gyereknek, amelyik az én metróállomásom közelében lakik, huszonnégy lábacskája van. Azért nem száz, mert még kicsi.
Száz lába csak a kifejlett, óriás példányoknak van: száz csizmát igen ritkán lehet látni. Ha legközelebb utaztok, nézzétek meg, a ti metrótokon is vannak-e csizmácskák, és ha igen, hányat tudtok összeszámolni!
Ha pedig valaha mégis szembe találkoztok egy ilyen titokzatos alagútlakóval, rajzoljátok le nekem, hogy összehasonlíthassam azzal a régi-régi, öreg százlábúval, akivel a mesémet kezdtem!